Ez a tegnapi beszélgetés járt Marcsi fejében, amíg a folyosókon szaladgált, hogy találjon valakit, aki felvilágosítást ad neki. Végre jött egy termetes ápolónő. Marcsi gyorsan odalépett hozzá, é érdeklődött, hogy mi lehet a barátnőjével? Tegnap még az intenzíven feküdt, és ma üres az ágya. A nővér a folyosó végére mutatott. Ott van az ügyeletes or­vos, ahhoz menjen érdeklődni. Mi nővérek nem adhatunk felvilágosítást a betegekről. Ekkorra már Marcsi szíve a torkában dobogott. Majdnem futva tette meg azt az utat, amíg az orvos szobájáig elért. Ott mégis megállt, hogy erőt gyűjtsön, hiszen bent kérdezni kell, és még a választ is el kell fogadni.  Félt a válasz­tól. Szinte akaratlanul kopogott az ajtón. A válasz hamar jött.

-Tessék bejönni! -mondta a hang.

Benyitott a szobába. Egy magasnak tűnő orvos ült az asztalnál. Marcsi majdnem dadogva kérdezte: Tegnap még az intenzív osztályon volt Borosné. Hosszú göndör hajú asszony. Most üres az ágya. Hol van most?

-Tessék leülni –hallotta Marcsi.  Illedelmes akart maradni. Bár leülni, éppen most?!

-Nyugodjon meg, kérem! - mondta csendes hangon az ügyeletes orvos. Jobban van, így átvitték a belgyógyászatra, ahol még megfigyelés alatt tartjuk. A gyógyszereit ott is kapja, és mégsem kell olyan zárt közösségben lennie. Megmondta a szobaszámot. Marcsi udvariasan elköszönt tőle. Aztán sza­ladt megkeresni a megadott helyet. A szobában csak két nagyon idős asszony feküdt. Azt mondták, lent van az udvaron az új beteg. Érte jött egy fiatalem­ber, és levitte az udvarra. Marcsin akkor jött ki, amit eddig magába fojtott. Most örömében sírt. Ne­ki haltak már meg családtagjai agyembóliában. Persze ezt Gyurinak se mondaná, semmi pénzért. Itt most nem figyeli senki.

-Kicsit kibőgöm magam, aztán megkere­sem őket az udvaron. Biztos sétálnak.

-gondolta. Gyorsan felvet­te mindig nevetős arcát, és indult az udvarra. Hamar meglátta őket egy padon ülve. Éppen nevettek valamin. Marcsi nagy puszik után csatlakozott hozzájuk.

-Min nevettetek olyan jóízűen, mikor jöttem felétek?

-Hát csak azon, hogy Gyuri azt mondta, ha hazamegyek, ketten is fürödhetünk a kádban, mert olyan nagyot vásárolt. Ezen Marcsi is nevetett, hiszen a lakóte­lepen nem látott, csak akkora kádat, amibe 

Pista is csak felhúzott lábakkal fér el. Rózsáék lakása nem házgyári volt.

-Tényleg vannak nagyobb kádak is? -kérdez­te naivan. Erre meg Gyurinak támadt nevethetnékje.

-Már hogyne lenne nagyobb kád, csak kis kádakkal több lakást lehetett egy épületbe beépíteni. Ne pont a kádban akarjanak a lakók nyújtózkodni! Igaz, ha törölközés közben szeretnének, akkor se járnak jobban, mert mindent levernek a polcról. Gyuriéknak azért ilyenektől nem kell félni. Nem nagy az a lakás, de éppen kényelmes. Így még a két gyereknek is lesz már helye, ha majd meg­születik a közös babájuk. Marcsi jó hangulatban hagy­ta ott őket a padon.

-Végre oldottan tudnak beszél­getni egymással. –futott át Marcsi, agyán, és elköszönt tőlük.

 

13.

 

Néhány nap múlva kiengedték a kórházból Rózsát. Csak utcai készülékek voltak, kevés lakásban volt bevezetve a telefon, évekig kellett rá várni. Így aztán Marcsi a kór­házban tudta meg, mikor bement legközelebb, hogy barátnője ha­zamehetett. Nem laktak messze a kórháztól, így gyorsan odaért a lakásukba. Rózsát az ágyban találta.

-Kint volt az előbb az orvos, és megint vért vett tőlem. Most a lábam fáj rettenetesen. Holnapra meglesz az eredmény. De nagyon boldog vagyok, hogy itthon lehetek! Azt mondta az orvos, hogy ne keljek fel az ágyból. Gyuri majd meg­mutatja fürdőszobát! -lelkendezett Rózsa, aki büszke volt a megújult lakásra.

Marcsi ment megnézni, de sehogy sem tetszett neki az új probléma. Ezt Rózsa is tudta. Anyukájának öt trombózisa volt. Mindet otthon feküdte ki.  A doktor mindig kijárt hozzá, és mindent meg­kapott, ami a vérrögöt eloszlatja a lábában. Most Ró­zsa is így gondolkodott. Gyuri kivesz pát hét fize­tés nélküli szabadságot. Mégiscsak együtt lehetnek a szépen alakuló lakásban.

Marcsiék már készültek a nyaralásukra. Tavasszal először mindig a hétvégi ház kertjét tették rendbe. Aztán vitték a lányokat a nagymamához. Most már itt a nyár a küszöbön. A gaz meg nő a kertben. Lehet már epret is szedni. Szóval sok a tennivaló, a cseresznye is érik már. Ha Rózsa jobban lesz, a hétvégi házukba hívták meg nyaralni őket, gondolva arra, hogy a jó levegőn hamarabb felépül betegsége után. Meg is beszélte a két fiú.

-Mikor Ti elmentek, addigra mi megérkezünk, és ott maradunk legalább egy hetet. -mondta Gyuri.

-Találtok a kertben borsót, epret, cseresznyét. Már a málna is érik. A bolt közel van. A hűtőt bekapcsolva tartjuk, így a tej, és az étel sem romlik meg. -válaszolta Pista.

 Aztán Marcsiék el­köszöntek a fiataloktól.

-Viszlát nálunk a hegyen!

Marcsi mindenből bőven főzött, hogy Rózsának ne le­gyen dolga. Mosogatni pedig Gyuri is tud. Még úgysem voltak ott, legalább most megismerik a környéket. Még szerencse, hogy lerajzoltatták, hogyan találnak oda.

-Majd figyeljük a fő­utat. Jöhetnének már kora délután. Akkor még dumcsizni is lenne időnk, mielőttmi visszaindulnánk Pestre. -jegyezte meg Pista hazafelé menet.

-Majd meglátják, milyen hamar erőre kap Rózsa a sok fekvés után. A napernyőnek is hasznát veszik, ha erősen süt a nap. Este pedig a ventilátort kell bekapcsolni, ha meleg a ház. -fűzte hozzá Marcsi.

Marcsiék frissen meg­kapáltak mindent. Pista lenyírta füvet. Minden ké­szen várta a vendégeket. És eljött a vasárnap délu­tán. Már mindent előkészítettek a fogadásukra. Fris­sen felhúzott ágyneműk, amik a szabadban szellőztek délutánig, hogy még üdébb illatuk legyen. Ahogy múltak az órák, egyre nyugtalanabbak voltak a vendéglátók. Miért nem jönnek? Lehet, hogy meggondolták magukat? Talán nem mertek Budapestről elindulni vidékre... Vagy talán sok munka van még a lakásban. Mi van, ha később jönnek, mert elromlott az autó? Hogyan adják át a kulcsokat nekik? És még sok kér­dés vetődött fel. Beszélni pedig nem tudnak velük. Se itt, se ott nincs telefon. Már sötétedett, amikor elindultak hazafelé. Minden szembejövő autót megfigyeltek amelyik Trabant volt és fehér. Így este ké­sőn értek haza.

-Gyuri tegnap járt itt, de csak annyit kérdezett mikor jöttök ma haza. Mondtam neki, hogy hét óra fe­lé. Most már nyolc óra van. Ma még nem jött ide. –fogadta őket nagylányuk.

Hamarosan megszólalt a kaputelefon. Pista szaladt megkérdezni, ki van a kapuban? Mikor meghallotta Gyuri hangját, azonnal lement kaput nyitni. Mikor beléptek az ajtón; Gyuri felismerhetetlen han­gon mondta.

-MEGHALT Rózsa!

Marcsi folyton csak azt ismételte: Nem igaz, nem igaz! Nem lehet igaz!

 Pista magához ölelte, és pró­bálta megnyugtatni. Lassan már csak hang nélkül ráz­ta a sírás.

-            Beszélj, beszélj!

Gyuri már kezdte elfogadni a az igazságot, vagy csak nem akarta mutatni, hogy milyen gyenge. Most erősnek kell lennie. Ő férfi, és nem sírhat, mint a nők. A kislányok nem is mertek kijönni a szobájukból, csak akkor, amikor már Marcsi csendben hallgatta Gyurit.  Miközben beszélt, nagyokat nyelt, a könnyeivel birkózott minduntalan. Míg mindent elmondott, egyszer sem ejtette ki Rózsa nevét. Látszott rajta, hogy tiltott lett számára ez a név, ha nem akar a kislányok előtt sírni. Megszakí­tás nélkül beszélt. Elmondta, hogy pénteken estefelé beültek a Trabantba, mert Gyuri az édesanyjához akarta kivinni Budára, hogy a fúrásoktól és festékek szagától nehogy meg­fájduljon a feje. Már majdnem az utcájukba értek, mikor Rózsa elhallgatott, és rádőlt Gyuri vállára.

-Ilyet nem szokott csinálni. Azonnal megálltam. Akkor láttam, hogy eszméletlen. Amilyen gyorsan csak tudtam, megfordultam az autóval, és visszavittem a kórházba. Olyan gyorsan vezettem, ahogy csak lehetett. Hamarosan kijöt­tek érte hordággyal. Pillanatok alatt gépekre kapcsol­ták, és közben már hozták az injekciót. Rögtön megkezdték az újraélesztését. Mondták közben, hogy megállt a szíve. Még sokáig kísérleteztek, hogy hát­ha újraindul a szíve. Nekem az egy örökkévalóság volt. Mégis bíztam a végsőkig. Egyszer csak mondta az orvos, hogy értelmetlen tovább folytatni az újraélesz­tést. Én kint várakoztam, de minden szót hallottam. A kocsit az utcán hagytam, és elindultam, de hogy hová azt nem tudom. Akkor kezdett az agyam kitisztul­ni, amikor a Duna-parton ültem. Mit keresek itt? Ho­gyan

kerültem ide? Olyan mély szakadékot láttam ma­gam előtt, hogy kifejezni sem tudom. Addig sírtam, amíg kiszáradt a szemem. Lehajtott fejjel, mint aki részeg, vittek a lábaim hazafelé. Nem szálltam fel járműre, lehet, hogy megfulladtam volna. Most nem tu­dom mi lesz velem. Hogyan élek ezek után? Nekem is meg kellett volna halnom.- motyogta elkeseredetten Gyuri.

 Pista nyugtatgatta. Késő estig ott maradt, hogy emlékezzenek együtt Rózsára. Aztán az utolsó autóbusszal elment haza. Megígérte, mihelyt megtud valamit a halál okáról, azonnal felhívja Pistát a gyárban, és a temetés idejét is telefonon mondja meg. Nem tud még egyszer hozzájuk elmenni, az el­viselhetetlen lenne számára. Hazament, és elővette a Balatonon készült fotókat. Ott mindketten kicsat­tantak az egészségtől. A befagyott Balatonon csúszkált Rózsa, majd egy nagyot esett. Lehet, hogy akkor keletkezett a bevérzés. Nem vettek észre semmit. Nevetve felállt, és tovább csúszkált.

-Olyan vagy, mint egy rossz gyerek. Hiába mondom, hogy el fogsz esni, nem hallgatsz rám. Miközben ezt mondta nejének, odacsúszott hozzá, és megcsókolta a fejét, ahol beütötte. Aztán már együtt bohóckodtak a jégen. Erről nem volt fényképe, de em­lékeiben a legszebb helyet foglalják el ezek a hetek. Nekik nem is voltak hétköznapjaik, mióta összeháza­sodtak. Csak az ünnepek, és utána a kórház. Nagyon szomorú volt. Otthon nem kellett visszafogni érzéseit. Megöntözhette a szép emlékeit könnyeivel. Már a lakás felújítása sem érdekelte. Otthon töltöt­te a napokat. A szomszédasszony néha átzörgött, hogy vásárolni megy, hozzon -e neki valamit. Keserves napok voltak ezek. Kedden bement a kórházba, mert azt mondták neki, hogy legkorábban kedden tudnak valamit a halál okáról. Be is ment már reggel, és várt, míg behívta az orvos. Hellyel kínálta. Most leült; mert úgysem sietett sehova.. Addig is szerel­méről hallhat, még ha bármit is. Hiszen csak ők be­szélnek vele róla. Máshova nem megy el. Mikor meghal­lotta, hogy tüdőverőér-elzáródás, nem akart hinni a fülének.

-Olyan erős tüdeje volt, hogyan végezhetett mégis vele? Soha nem járt orvoshoz, és már a kisba­bát terveztünk. -mondta az orvosnak.

-Ez a tragédia nem a gyenge tüdővel élők baja, inkább a véralvadékonysággal függ össze. Ez a vérrög, ami előbb az agyban volt, elmozdult. A lábon lévő egyik érben is ela­kadt akkor volt trombózisa. Aztán onnan is tovább haladt, míg végül elzárta a tüdőben a főeret. Ez olyan gyorsan következett be, hogy ha itt fekszik benn, akkor sem biztos, hogy meg tudtuk volna menteni. Kérem, vegye át a holmiját, és mi is átvesszük azt a ruhát, amiben eltemettetheti feleségét.

 Jaj! Erre nem is gondolt, pedig az első feleségénél is így tör­tént minden, de akkor fel volt rá készülve. Most vá­ratlanul érte ez a borzalom. Hazasietett, és a leg­szebb fehér kosztümjét vitte be neki. A pakkot, amit kapott, nem is emlékszik, hol hagyta el. Az otthon használt hálóingétől, amiben olyan szép volt nem tudott sokáig megválni. Mikor már megtudta a temetés dátumát, akkor telefonált Pistának. Marcsi sejtette, hogy a sok ki­öntött gyógyszer közrejátszott abban,, hogy nem ol­dódott föl a vérrög. Csináltattak harminckilenc szál fehér rózsából koszorút. Az volt hozzá méltó. Délu­tán két órakor volt a temetés. Egymás után jöttek a buszok, tele emberekkel. A ravatalozóba csak felváltva mehettek be a gyászolók. Marcsiék bent voltak végig, míg ki nem indultak vele a kápolnából. Kétszer tartottak búcsúztatót. Először a polgári búcsúztató volt, munkatársai közül többen búcsúztak tőle szép

szavakkal. Utána az egyházi szertartás következett. Hosszú so­rokban vonultak a jóbarátok. A koporsó egyik oldalán idegen családok voltak. Gyuri mondta, hogy a testvérei és azoknak a családja. Már unokák is voltak ott.

A temetés óta Marcsiék nem látták Gyurit, egyetlen egyszer sem. Pista máshova ment dolgozni, Gyuri pedig talán felejteni akart. Soha nem kereste meg őket.

 

14.

 

Azóta sok év telt el. Már Marcsiék is máshol laktak. Unoká­juk is született. Egy téli napon  a piacra indultak Pistával. A közeli téren valaki odaköszönt nekik. Egy idegen nő állt Marcsival szemben. Pista megismerte.

-Csak nem Jolika vagy?

-De igen.

-Hogy vagy?

-Köszi, megvagyok.

-Hát az nem sok.- mondta Pista, és Marcsit gyorsan bemutatta Jolikának. Aztán elmondta, hogy náluk volt a gyárban könyvelő.

-Vannak -e már unokáid?

-Tudod Pista, nekem nincs sze­rencsém a férfiakkal. Pár éve hozzámentem a kollegád­hoz, aki már sok éve özvegyen élt.

-Csak nem a Gyuri­hoz?

-De igen. -válaszolta szomorúan. -Sokáig rám se nézett. Egyszer csak mégis beszélgetni kezdtünk egymással. Nagyon lassan tudtam csat szóra bírni. Ha csak tehette, kifogást keresett, hogy ne maradjunk kettesben. Tudtam, hogy valamikor nagy érdeklődést mutatott irányomba. Akkor nekem volt komoly kapcsolatom. Mikorra az megszakadt, addigra Gyuri már fülig szerelmes volt Rózsába. Ezt én tudomásul vettem, és nem is erősködtem, hogy kapcsolatba kerülhessek vele. Miután újból megözvegyült, próbáltam közeledni hozzá, de sohasem jutottam el addig, hogy egyszer meghallgas­son engem. Bár nem láttam soha nő társaságában. Mindig szomorúnak láttam tekintetét. Később volt egy kis üzemi balesete, és az irodánkba hozták be, hogy ott várják meg a mentőt. Mikor már jobban érezte magát, akkor tudtam pár szót váltani vele. Éreztem, hogy enyhül a tekintete mikor rám nézett. Kezdett felengedni a jég az arcán. Láthatta segíteni akarásomat. Észrevette, hogy nem csupán a régi kollegát látom benne, mikor siettettem a mentőket, hogy jöjjenek már érte.

-Mi történt vele? -kérdezte Pista?

-Megszédült, majd elesett, és betört a feje. Eszméletét vesztette egy időre. Rögtön behozták hozzánk, mert mi voltunk a legközelebb a baleset színhelyéhez. A gyári orvos nem volt már bent. Én pedig kértem, hogy s mentők megérkezéséig hadd gondoskodhassak róla. Fertőtlenítettem a sebet, és bekötöztem. A szeme továbbra is zavaros volt. Látszott, hogy agyrázkódást is kaphatott. Elég lassanjött a mentő érte. Addig próbáltam, ébren tartani, nehogy elaludjon, vagy elhagyja magát. Ezt jónéven vette. Nem lett beszédesebb, de figyelt rám. Nem kérdezgettem semmiről, csak elmondtam neki, hogy mennyire átérzem a magánya gyötrelmeit. -Én is évek óta egyedül élek. Nem szeretnék magányo­san megöregedni, mindkettőnket megtépett a sors vihara. Szívesen főztem annak az embernek, akit szerettem. Este is jó volt, hogy valakinek elmondhattam azt, a szépet, ami aznap történt velem, vagy éppen azt, ami felbosszantott. Kedvesemhez bújhattam, amikor szükségünk volt egymásra. Ez az élet menete. Mi is változunk, és az élet is változtat rajtunk. A kapcsolataimban mindig közbelépett egy harmadik. Sajnos a vesztes fél voltam. Így nem lett gyermekem és ezért unokám sem. Ilyeneket mondtam neki, és magam sem értettem, hogy még csak zavarba sem jöttem ettől a kitárulkozástól.

Aztán megjött a mentő, Gyurit tolókocsiba ültették, s míg berakták a mentőbe, fogtam a kezét, és biztattam, hogy nem lesz semmi baj. Beszélni nem tudott, de visszaszorítot­ta a kezemet. Láttam, amint hálás pillantást küldött felém. Hetekig nem láttam. Mikor visszajött dolgozni, már nem láttam rajta semmi maradandó jelet, bár mondták, hogy enyhe agyvérzése volt, azért esettel. Visszahúzódó volt, de örült, ha néha az asztalukhoz ültem le ebédelni. Aztán a karácsonyi ünnepélyen megkérdezte:

-Melléd ülhetek? Kivel vagy itt?

Megnyugtattam, hogy egyedül jöttem, és mellém ülhet. Az ünnepély és a jutalomosztás után volt még tánc is. Akkor végre felkért, és magához ölelt. Én már régeb­ben éreztem, hogy nekem ő kell! Hátha már túltette magát Rózsa elvesztésén. Nagyon régóta élt már a tragédiájával kettesben. Elfelejteni nem lehet azt, aki szerettünk, de élni mással is lehet, gondoltam. –mesélt tovább Jolika.

-Amikor vége volt a karácsonyi összejövetelnek, megkért, hogy jöhessen velem. Boldogan igent mondtam.

Jolika! -szakította félbe az elbeszélését Pista. - Gyere fel hozzánk, és legalább nyugodtan beszélget­hetünk. Nem kell, hogy kerülgessenek a járókelők.

-Nem akarok zavarni, és különben is még sok a dolgom.

-Akkor gyertek fel egyszer együtt hozzánk Gyurival!- erősködött tovább Pista.

-Inkább most megyek föl hoz­zátok, mert itt az utcán tényleg nem lehet ezt elmondani.

-Akkor indulhatunk is.

Közrefogták Jolikát Marcsival, és indultak a lakásukba.

- Gyorsan főzök egy forró kávét, hiszen nagyon átfagytunk mindhárman. -ajánlotta Marcsi.  Előkerült egy kis szívmelegítő is. Mikor a kávé el­készült, Marcsi közéjük ült.

-Mesélj tovább!- kérlelte Jolikát.

-Nehéz ezekről a dolgokról mesélni. Hamaro­san összeházasodtunk. A fia már főiskolás volt, és ritkán láttuk. Egészen a nagyszülők gyereke lett. Köztünk megvolt a harmónia, de minden évben, amikor el­jöttek azok az évfordulók (ismerkedés, esküvő, halál, temetés), amelyek Rózsára emlékeztették, nem lehetett megnyugtatni Gyurit. Azt vet­tem észre, mintha saját magát vádolná Rózsa halálá­ért. Az a sok „ha akkor nem így, vagy nem úgy ak­kor még élne”, lassan felőrölte egészségét. Kezdtem hozzászokni, hogy ez már mindig így lesz, hiszen minden évben megismétlődtek ezek a mondatok. Amúgy szorgalmas volt a ház körül, és a munkahelyén is. Mellettem is magányosan élte az életét. Elhagyni pedig nem akartam, és ő is ragaszkodott hozzám. Az az egy kinagyított kép, amit megtartott az esküvőjükről sohasem került le a falról. Sokszor próbáltam megértetni vele, hogy nem lesz ennek jó vége. Aki meghalt, azt el kell ereszteni, nem szabad erővel magad mellett tartani. Nem használtak az intelmeim. Ahogy múltak az évek, egyre inkább emlékezett életének arra a kis szeletére, ami őt olyan boldoggá, majd boldogtalanná tette. Egyik évfordulón nagyon hosszan beszélgettünk. Azt hiszem, ez már tényleg időszerű volt. Hagytam, hadd beszélje ki mérhetetlen bánatát. Nem sok eredménye volt az egésznek. Nekem is volt hasonló tragédiám, én is végre elmondhattam neki. Aztán szép csendesen azt vettük észre, hogy hiányzunk egymásnak. Hasonlóan tragikus sorsunk egymáshoz forrasztott bennünket. Mintha az életünk, és a kapcsolatunk felé­lénkült volna attól kezdve. Nekem már nagyon fontos volt, hogy lelkileg is a közelemben érezhessem. Szép éveink következtek. Nagyon sokat utaztunk a szabadságunk alatt. Igaz, hogy nem mentünk nagyon hosszú útra Trabanttal.  Ennek ellenére jártunk Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában és Ausztriában. Akkor már büszkén mutogatta a katalógusokat, amiket Rózsa készített az útjairól. Na, ezek nem trabantos utak voltak, és nem trabantos fizetésből!

- Nekünk csak erre telik…- mindig ezzel fejezte be tréfálkozva az ilyen beszélgetéseket. Nekem meg éppen megfeleltek ezek az utak, mert előtte sohasem jártam külföldön. Soha sem tudtam annyi pénzt félretenni, hogy ilyen utakra mehettem volna. Vele sok szép tá­jat fedeztem fel én is, minden nyáron. De sajnos már nem lesz több utazásunk.

Egy reggel, ahogy felébredtem, és hívtam kávézni, nem jött. Visszamentem érte, hogy szóljak neki, hogy kihűl a kávéja. Ahogy közelebb értem hozzá láttam, hogy ébren van, de nem tud megszólalni. Azonnal átrohantam a szomszédba, hogy telefonáljak a mentőknek. Hamarosan jött a rohamkocsi, és elvit­te Gyurit. Én csak éppen megkérdeztem, hova viszik, hogy vihessek utána ruhát, papucsot, és mindent, ami kell a kórházba. Így nem mehettem vele. Csomagoltam és bőgtem. Végre már kezdett stabilizálódni a kapcsolatunk, és most jön ez a betegség. Kegyetlen a sors. -mondogattam magamban.

- Most mi van vele? - kérdezte Pista.

-Agyvérzése volt, és most otthon bénán fekszik. Én idejárok a közeletek­be takarítani egy idős házaspárhoz, így egészítjük ki a rokkantnyugdíját, és az én fizetésemet, hogy kifizethessünk minden számlát, és gyógyszert. Azt mondta az orvos, hogy a szíve erős, de lebénult. Ezért nem tud még otthon sem csinálni semmit, míg én dolgozom. Minden reggel odakészítem az ágya mellé az ételt. A szomszédasszony pedig segít neki az ebéd megmelegítésében, hogy időben ehessen mindig. Sokszor szomorúnak látom szegényt. Félek, hogy elvesz­tette az érdeklődését az élet iránt. Keveset olvas, és inkább a tévét nézi, az nem olyan terhes számára, mint az olvasás. Én meg keveset vagyok otthon. Valakinek a pénzt is meg kell keresni a megélhetéshez. Azt hiszem, nem ezt az életformát kértük volna, ha megkérdez valaki bennünket.

Szomorúan köszönt el Marcsiéktól, de azt mondta, jólesett közös ismerősökkel megosztani az életüket, s annak nehéz korszakait. Az autóbusz is mintha nehezebben indult volna vele hazafelé. 

Oldal: Bazsarózsa 5. rész
P. Baranyai Stefánia szobrászművész honlapja - © 2008 - 2024 - pbaranyaistefania.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat