BAZSARÓZSA

1.

 

A hóban feküdt, hason. Egy kis domb mögött, ahol a csend volt az úr.

Így, nagyon elgyötörten, muszáj egy kicsit pihenni.

Na nem aludni! De legalább kivörösödött szemét kicsit be­csukni, és attól úgy érezni, most akár aludhatna is. De azt ebben a helyzetben nem teheti meg. A parancs úgy szólt: Nem szabad aludni, de amikor tehetik a bakák, pihentethetik a szemüket. Amikor pedig megszólal a jelzés, azonnal készen kell lenni a táma­dásra, vagy a védekezésre.  Károly tudta, neki most már mindegy. A lába félig megfagyva, feldagadtan töltötte ki cipőjének minden milliméterét. Bakancsot is gondolhatott volna, az legalább valamennyire megvédte volna a rettenetes hótól. Amikor a határtalan mezőkön nem akar felolvadni a hó, beszivárogva a cipőbe előbb hideg vízként, majd jégként viselkedik. Már nem is nagyon érezte, hogy mennyire hideg a lába. Éhes is volt, és fázott is.  Kár is volt a tiltás, úgysem tudott elaludni. Arra gondolt, hátha reggel végre megérkezik a tábori konyha, és hoznak meleg teát, és egy kis kenyeret.

Mit keresek én itt ezen a helyen? Hiszen eddig csak térképen láttam! Ez a föld óriás hegyeivel és síkságaival más nemzeteké. Mit akarok én itt elérni? –tolultak elé a gondolatok.- Ahol vagyunk, ott kifordult sarkaiból a világ. Ahonnan küldtek bennünket ott sem volt másképp. Én, a kis közkatona itt fogok megfagyni, ebben a rettenetes hóviharban. Előttem sokan megfagytak már, és rám is ez a jövő vár. Legalább az otthoniak tudnák, mi történik itt velünk, úgy könnyebben élnénk meg ezt a megpróbáltatást. Istenem! Meddig bírom még, hogy fel ne jajduljak a szenvedéseim miatt. Látom, hogy a legközelebb hozzám lévő ember már bódultan fekszik a kis árok szélén. Nem volt időnk nagyobb árkot ásni, mert a löve­dékek egymás után csapódtak közénk. Vajon, ha mélyebb árkot ástunk volna, többen megmaradunk a századunkból? Ezt a helyet, ahol most megrekedtünk, könnyű eltalálni az ellenségnek. Még az a szerencse, hogy senkit nem hagytam otthon, akit most sirathatnék, mert nem gondol rám. Árvaházban nőttem fel. Ott mindegy volt, kinek ki volt az eredeti családja. Elértem a katonakort, és mehettem a háborúba.  Egy hónapos-szobában laktam_, mikor behívtak a hadsereghez. Mentem időben, ahogy a becsületem megkövetelte. A sorozásnál nem számított, kik a hozzátartozóim. Igaz, hogy megkérdezték anyám címét, de nem tudtam megmondani. Azt sem tudom ki az, és él-e még?

A nagy barakk, amiben sokan elfértünk, nem sokáig adott éjsza­kai menedéket. Mikor már tudtuk, hogy mi az a jobbra át és balra át, néhány éneket is meg kellett tanulni. A puska ke­zelése is nagyon hamar az agyunkba vésődött, hiszen tudtuk, hogy ez fogja jelenteni számunkra az egyetlen védelmet. Nagy figyelemmel néztük, mit, hogyan kell csinálni, és az már nem is jutott el a tudatunkig, mi lesz ezután. -száguldottak gondolatai szélsebesen.

Most már látta_, mi a jelen. Sokan feladták a nagy hidegben és kínzó éhségben a küzdelmet. Amikor megzavarta gondolatait az ellenség egyik lövedéke amely becsapódott a közelben, már nem is félt olyan nagyon. Sietett a sérültek segítségére. Mire a szanitécek megérkeztek, akit tudott, ő maga kötözött be. Volt egy társa, aki ugyanúgy megúszta a támadást, és kérésére ment vele együtt segíteni a bajbajutott katonákon.

-Mit gondolsz, hányan maradhattunk életben? -kérdezte tőle a bajtárs.

-Nem tudom, csak azt, hogy aki még él, el kell látnunk az emberségesség törvénye szerint. Keress valami kötszert, hátha van valakinél!

-Nézd, van itt egy halott társunk táskájában egy köteg fásli! Hozzam?

-Gyorsan! Nehogy elvérezzen ez a sebesült is!- A kötés hamar a helyére került, és elszorította a sebet, amiből csak úgy csobogott a vér.

-Gyorsan fel kell tenni a szekérre, a többi sebesülttel együtt, hogy minél hamarabb elérjük velük a mozgó kórházat.  A halottak eltemetése amúgy is lehetetlen, hiszen ebben a fagyos földben nem tudunk nekik sírt ásni. -magyarázta társának. Amilyen gyorsan lehetett, útnak indultak. Az erdő volt még a legbiztonságosabb.

-Nagyon sok honvédet vesztettünk el az elmúlt napokban, a harcok során.- állapította meg a könnyeivel küszködő Százados, mikor a létszámellenőrzés végére ért.

Károly csak némán állt, mikor társai szétosztották egymás között a "halálcédulát". Vagyis kiosztották, ki fogja Bajtársuk elvesztését közölni a hozzátartozókkal. A Százados végül mégis beszedte tőlük a cédulákat, és azt mondta, hivatalosan fogják értesíteni az otthon maradottakat, a szomorú eseményről. Mielőtt átadta volna a nála lévő papírlapot, megjegyezte a budapesti címet, mert szerette volna emberségesen elmondani a hozzátartozóknak barátja életének befejező részét. Mikor a visszavonuláskor magához vette a céduláját, egy levelet is talált a zsebében, ”Feleségemnek, Fiaimnak” címzéssel.

Ezt is eltette.

-Elviszem hozzájuk, ha addig élek még! -fogadkozott magában. Ráírta a borítékra a címet. Ha nem élné túl a háborút, akkor is megkaphassák a levelet a családtagok.  A fiúknak legyen egy igazi emlékük Édesapjuktól.

Aztán a megcsappant létszámú csapat tovább indult. Fegyelmezetten, de szomorúan hagyták el a nyugtot adó erdőt. A maradék csapatnak vissza kellett vonulni, hogy az új állomáshelyen új csapatot hozzanak létre a megmaradtakból. Károly is velük tartott. Igaz, neki nem voltak olyan ábrándjai, hogy ez a háború megnyerhető. Mégis vitték a lábai a megszokott tempóban visszafelé.

Lehet, hogy inkább ki kellett volna rohanni, és akit találnak a közelben, azt megölni? De minek? Ezt nem tudta megérteni. Itt idegen embereket ölnek meg, mindkét fél oldaláról. Tiszta lelkületének ez felfoghatatlan volt, hogy mindazt, amit kérnek vagy követelnek, a HAZA nevében teszik. Mi köze van a hazának más idegen népek megnyomorításához vagy meggyilkolásához? Soha nem tettek egymás ellen semmit sem az áldozatok. A családok földönfutóvá váltak. Gyerekek holttestei hevertek az üszkös romok alatt. Miért? Neki ugyan nem volt családja, de még így is azt érezte, hogy el kellene rohanni. De hova? Mindenütt harcok folynak. Nekik most az a parancs: vonuljanak vissza. Persze, már aki még él, és tud vonulni.

Nagy sokára megérkeztek egy valaha talán iskolának mondott épületbe, amit az ő csapatuk tartott fennhatósága alatt. Most félholt emberekkel van telezsúfolva, és még nekik is kellene hely, hogy bevihessék a sebesülteket.

-Károly ne bámészkodj!- hallotta a közelből.

-Igenis! Jelentem, nincs egy szabad ágy sem. Hova tegyük a sebesülteket?

-Ne po­fázz, inkább cselekedj! -mordult rá a Százados.

-Igenis! Toljuk összébb az ágyakat! Aki kevésbé sérült, feküdjön belül, aki meg nem tud megmoz­dulni, vagy nincs mivel mozognia, azt toljuk a szélére! -javasolta, mert hirtelen tisztán látta a helyzetet és a megoldást.

Károly koránál fogva nem volt még magázható, és a Százados a fiaként kezelte. Ez a tegezés kitüntetés volt számára. Kapkodta is a lábait, hogy akit csak lehet, minél előbb el­helyezzenek az épületben. Alig hogy kicsit leülhettek, ha­talmas robbanás rázta meg az épületet.

-Mi történt?

-Belövést kaptunk! Felfedezték, hogy itt vagyunk. Még mielőtt körülvesznek bennünket, meg kell védeni az ideiglenes „kórházunkat"!- hangzott a határozott parancs.

Aki tudott legalább puskát tartani a kezében, mind jelentkezett a védelemre. Károly érezte, hogy eljött az ő ideje. Az ablakokba tették a sorozatvetőket, és amilyen gyorsan lehetett, válaszoltak a tűzfészek irá­nyába.

 Hamarosan egy nagybajuszú katonatárs termett mellette, hogy segítségére legyen a támadás visszaverésében. Nemsokára,  vagy csak ők érezték úgy, de végre csend lett. Még egy darabig hallgatóztak mindannyian, hátha csak valaki azt akarja velük éreztetni, hogy most már elvonultak a támadók. Ha pedig nem, akkor csendben közelítik meg az állomáshelyüket.

Akkor pedig végüket érhetik itt.

Károly csendben kiosont a házból. Mint egy macska, olyan csendesen, szorosan a földhöz lapulva kúszott előre, és hallgatózott a hóban. Semmi jelet nem tudott felfedezni, hogy közeledne valaki az épületük felé. Majd amilyen csendesen kiosont, ugyanolyan figyelmesen tért vissza a társaihoz. Biztos valamilyen eltévedt löve­dék talált ide hozzájuk. Szerencsére nagyobb bajt nem okozott, minthogy a falon hatalmas üreg tátongott.  A fal mellett egy régi vágású cserépkályha állt. Azt vetette szét a belövés. Eddig se adott meleget, most már helyet sem foglal el. Akképp, ahogy eldöntötte a Százados, betömték vele a falban a lyukat. Az apró törmeléket kiszórták. Ide lehetett tenni, még egy szalmazsákot, az volt bőven. A kert végén nagy kazlakban állt a szalma. Még békeidőben került oda. Vizes volt ugyan, de arra jó, hogy megtöltsék vele a zsákot, és így lett még egy betegnek fekvőhelye. Majd a pakkja lesz a párnája. Pokróca meg mindenkinek van. Ha el nem tűnt útközben.

-Na, ezt jól megoldották Bakák!- szólt a Százados. -Most már csak azt kellene megtudni, merre találjuk meg a csapatainkat. Nincs összeköttetésünk senkivel. Innen pedig el kell indulnunk. Nem tudhatjuk, mikor fedezik fel ezt a kis Békeszigetét.

Néhány nap múlva a betegeket felpakolták a szekerekre, és az éjszaka leple alatt elhagyták az ideiglenes kórházat.

Kicsit kipihente magát az újonnan szerveződött század. Nem találtak kapcsolatot, akitől megtudhatnák, merre kell a csa­patnak tovább menni. A Donnál már semmi keresnivalójuk nem volt. Ott maradt a csapatok majdnem egésze. Akik nem a harcok során vesztették életüket, azoknak nagy része addigra megfagyott. Aki még élni akart, vagy nem tudott kitörni a háború gyűrűjéből, az fogságba esett.

Sajátos menekülése volt ez a most visszavonuló csapatnak. Mindig akkor indultak tovább, ha azt észlelték, hogy kicsit lecsendesedett a harcok ereje.

Az utakon egyre kevesebb volt a sebesült. A halottakat, ha tudták, eltemették, ha nem, betakarták hóval.

Nyomorult napok következtek. Az ennivaló elfogyott, és csak nem találtak rá a Fő csapatokra, ahol némi ellátásban részesülhettek volna.

-Antal bátyám! Maga elég, ha mellettem jön, én majd viszem azt a felszerelést! -vállalta magára fáradt társa terhét Károly. Vállára vette annak zsákját is, de alig látott ki a két nagy zsák mögül. Nem akart szólni, mert akkor az a szegény még visszaveszi. Inkább kitartóan cipelte a zsákokat egymaga. Félt, hogy társának pár kilométerre sem lesz  elég az ereje, pedig otthon három fia várja  és az asszonykája.

Neki legalább van családja, és a fiainak el kell, hogy mesélje, ha épen hazaér, hogy a háborút be kell tiltani a világban mindenhol. Ennek az öldöklésnek véget kellene vetni, hiszen a legjámborabb emberek vesznek oda, egy-egy háború folyamán. Ezt nem akarhatják a világ nagyhatalmai! Ők most csak annyit értettek az egész háborúból, hogy aho­va küldik őket, ott kell helytállni a harcban. A bakák nem igazán értették, miért kell nekik épp oda menni harcolni. De, ha már odaküldték őket, hát igyekeznek nem hozni szégyent a hazára.

Ezt a visszavonulást kicsit sem értették. Nem engedett az ellenség a bevonulásuknak. Nekik az a hazájuk, azt védik. Míg meneteltek a végtelen hórengetegben, Károly végignézett a menetoszlopon, és elgondolkodott:

„A Százados Úr két gye­rmeke képét tartogatja a szíve fölött. Van, akinek még fényképe sincs a gyerekeiről. János bátyámnak tíz gyereke van otthon. A Tizedes Urat négy kislánya várja haza.  Mondta, hogy Szeretnének egy  kisfiút is , de csak majd ha véget ér a háború. Legyen, aki a nevét továbbviszi. Sok bajtársamnak még a nevét sem tudom. Azt viszont látom, hogy éltesebbek nálam. Mind komoly embe­rek.

-Mi lett vajon a rendre vágott búzával? -sopánkodott tegnap Laci bátyám.

Behordani, és csépelni már nem volt idő, mert be kel­lett vonulni Neki is. -Vajon az otthonmaradt öregek és az asszonyok befejezték-e a mezei munkát?- mindig ezen járt az esze. Juliskám már biztos megszülte az ötödik gyereket. Ugye szerintetek is fiam született? Karácsony tájára vár­tuk. Most a tábori posta sem ér el hozzánk. Felszaggatták a csapattestet, Így nem is várhatok értesítést tőlük.

-Ugyan már Laci bátyám! Nem kell mindig ezeken a dolgokon rá­gódnia! Biztos minden rendben van otthon. -próbáltam nyugtatgatni őt.

-Mit tudod, Te Karcsigyerek, mi az a családféltés… Neked még nincsen családod! Így nem is értheted, min megyek keresztül, mikor rájuk gondolok!

 Megértettem, hogy nekik kétszeres a keservük, mint nekem. Ők is éheznek és fáznak, de nekik még a család hogyanléte is fejtörést és gondot okoz. Csak nem akar véget érni a vándorlásunk. Néha csellengő kis csapatokkal találkozunk, de azoknak az ereje kisebb, mint nekünk. Így hagynak bennün­ket tovább menni. Lassan a maradék ennivalónk is elfogy. Hiába osztottuk be úgy, hogy csak napi pár falat keksz és egy kis konzerv jusson.  A tábori konyha csak teát tudott főzni, mert nem volt már semmi tartalékunk.” Eddig jutott Károly gondolataiban, amikor egy gondterhelt hang zavarta meg.

-Meg kell találni a Főhadiszállást! A térkép szerint erre kell lennie.- hallotta a Századost. Rajta kívül csak a Tizedes volt csillagos vál­lú. De neki csak "krumpli csillaga" volt. Azért Ő is rendet tudott tartani a maradék csapatban.      Egyik éjjel, mikor már a lovaknak sem volt mit enni, észrevettek egy enyhe fényt a távolban. Több apró fény világított, mint a mécsesek a temetőben. Nem is tudta Károly, miért a te­mető jutott neki a fényekről az eszébe. Neki ott sem volt senkije. Legalább is nem tudott róla. Meggyorsították lép­teiket, hogy előbb odaérjenek. Már a lépések nem is számí­tottak, csak a lábukat dobálták egymásután. A hó reményte­lenül esett. Biztos volt valahol út is, de nem lehetett látni a magas hótól. Csak nem akar közelebb kerülni a fény, hogy láthassák mi is van ott. Mikorra már nagy nehezen megközelítették, a Százados kiadta a parancsot, hogy ve­gyék közre a szekereket, és feküdjenek a hóba. Két felderítőt kért, hogy nézzék meg közelről a világosság színhelyét. Károly rögtön, elsőként jelentkezett. Neki nincs veszíteni­valója, ő majd körülnéz. A Nagybajuszú bajtárs most megszólalt:

-Százados Úr! Horvát Antal közkatona engedélyt kérek, hogy én mehessek Nagy Károly közkatonával felderítésre. Eddig ő segített nekem, most én szeretnék neki segíteni.

-Köszönöm, Közkatona! Leléphet!

-Igenis, Százados úr!

A földre lapulva kúsztak talán egy fél órát, amikor végre valahonnan magyar hangokat hallottak :

Valószínű mind odavesztek honfitársaink a Don­nál, mert már ide kellett volna érniük. Mondjunk értük egy fohászt!  Erre ők ketten feltápászkodva beléptek volna a közeli ajtón át a terembe, de egy pillanat alatt megmerevedtek, akkorát kiáltott valaki:

-Állj, ki vagy? Ha ez is magyar, akkor jó helyen járunk. -gondolták, és határozottan mondták egyszerre:- Magyar katonák vagyunk!

-Hű! A nemjóját! Még jó, hogy gyorsan válaszoltatok! -reccsent rájuk az őr, azzal bekísérte őket a Parancsnokhoz. A Nagybajuszú jelentett, és utána a Parancsnok magához ölelte a két katonát. Sza­ladtak a hóban az ott állomásozók, hogy segítsenek az elgyötört és sebesült katonáknak az utolsó párszáz méteren, hogy minél előbb fedél alá kerüljenek..    Károly megmutatta a helyet, ahol otthagyták társaikat. A Nagybajuszút ott fogta a Parancsnok. Mesélje el neki, merre jártak? Hogyan menekültek meg abból a pokolból? Még a végére sem ért a mondókájának, amikor megérkeztek az első összetákolt hordágyak a sebesültekkel. Az abrakos tarisznya hamar a lovak nyakába került. Az Ezredes, aki az itteni csapat legmagasabb rangú tisztje volt, beszélni kezdett az összegyűlt katonákhoz:

-Idáig nem tudott előretörni a front. Csapatainkat itt próbáljuk rendbe szedni. A maradék katonáinkkal most már hazafelé vesszük az utat. Ez nem megfutamodás, hanem ekkora emberáldoza­tot nem szabad megengedni. Egyébként is, Ők vannak az ottho­nukban, hazájukban. A front már közeledik, így nekünk is mihamarabb el kell indulnunk, hogy a magyar határt minél előbb elérjük, és mind hazamehessenek, mert már nem fog sokáig tartani a háború.- Mindenki megtapsolta az Ezredest. Ahogy ettek valamit, máris elaludtak teljes szerelésben mindannyian. Ha kell, indul­ni tudjanak. Károly most már könnyebben tette le a fejét a hátizsákjára.

-Lehet, hogy élve megúszom ezt a szörnyűséget? -csak gondolatban tette fel a kérdést önmagának.- Az a sok öz­vegy! Istenem!

Nekem még egy igazi szerelmem sem volt, aki most utánam sírna, ha odavesznék a háború poklában! Tovább már nem tudta fűzni gondolatait, mert az álom ólomsúllyal lesújtott rá.

 Álmában egy szép babakocsit tologatott, de a gyermek édesanyjának nem látta az arcát. Mégis nagyon boldognak érezte magát. Éppen kivette a babát a kocsiból, amikor dörgő ágyúszó, és kiabálás zavarta meg az álmát. Hamar be kell fogni a lovakat. Minden a szekereken van, csak indulni kell, mert egyre közelebb hallatszik az ágyúk zaja. A sebesülteket visszarakták a szekerekre, és a vezényszó is elhangzott: Indulás! A sálak felkerültek a fejekre, iszonyúan hordta a szél a havat. Most egymáshoz igyekeztek közel lépkedni, hogy így is melegítsék egymást. Már csak pár hét, és elérhetik a magyar határt. Talán párszázán lehettek. A legközelebbi állás sincs már nagyon messze, pár nap alatt odaérnek. Ott talán a Tábori postát is elérhetik, és megtudhatnak valamit az otthoniaktól. Jóval karácsony előtt érkeztek meg a tábori lapok, levelek némelyiküknek. Most már a kedves szóra is éhesek mindannyi­an. Károly, míg ezeket végiggondolta, megint erőt vett raj­ta a szomorúság. Neki sohasem ír senki egy sort sem. Beburkolózva viharköpenyébe, jobban maga köré csavarta a széleit, mintha anyai kéz takarná be.

És milyen szép volt az az álom! Kár, hogy felébresztették! Nincs itt az ideje az érzékenységnek és az önsajnálatnak. Ezzel el is zárta gondolatainak csapját, mert a szíve majdnem kiszakadt a helyéről, és ő erős akart maradni mindenáron.

Meneteltek még több napon át. Amikor már rettenetesen elfá­radt a kis sereg, egymás hátához szorítkoztak, és úgy töltöttek pár órát alvással.

Már közel voltak a magyar határhoz.

-Már csak pár nap, és hazaérünk! -hallották. Egyszerre nagy, és gyors puskaropogást hallottak az erdő felől. Igen nagyon vigyázott pedig az elő­őrs. Mindig csak akkor mentek tovább, ha biztonságosnak ta­lálták a környéket. Most váratlanul érte őket ez a helyzet. Körülvették őket. Látták, hogy semmi esélyük a harcban. Az Ezredes, aki végig velük volt, kiadta az utasítást:

-Inkább adjuk meg magunkat, minthogy ne legyen, aki felneveli az otthonlévő gyermekeinket. Családunk is már nagyon visszavár bennünket! A háború befejeztével a hadifoglyokat is hazaengedik. Mi senkit nem bántottunk, csak amit parancsoltak, azt teljesítettük.

Magunktól tesszük le a fegyvert vérontás nélkül. Még a rangjelzésemet sem veszem le, hogy magamra vállalhassam, hogy az én parancsaimat teljesítették a katonák.

Az ellenség sem lőtt tovább. Így is páran meghaltak. A Nagybajuszos sajnos túl elöl haladt, és így életét vesztette. Lefektették a pokrócára, és egy ima után magára kellett hagyni. Menni kellett! Szuronyos puskákkal vették körül őket. A nagyon vágyott gyors szabadságnak itt vége lett. Megkezdődött a sok hadifogoly összeszámlálása, sorba állítása. Indulni kellett, amilyen gyorsan csak lehet. Goromba szavak hangzottak. Nem sokat értett belőlük Károly, csak azt, hogy nem dicsértek igazán. Annyit ő is megértett, hogy az édesanyját szidják, akit ő  nem is ismer. Amúgy is szomorú volt emiatt egész életében. Most meg még emlegetik, és gonosz szavakkal illetik! Pedig, ha talál­kozna vele, ő bizony inkább megcsókolná, ilyen ronda szavakkal nem illetné, pedig elhagyta még pólyás korában. Most is csak magában kérte meg fogvatartóit, hogy ne bántsák a Mamá­ját, hisz nem tehet arról, hogy a fia itt van.

Hamar felpakolták őket egy hosszú szerelvényre, ahol már német katonák is voltak. A vonat még aznap elindult velük, azt sem tudták, hogy hova viszik őket. Károly is ott ült a marhavagon padlóza­tán, és újból gondolataiba mélyedt.  Még az a szerencse, hogy mielőtt sorba állították őket, kivette a kabátjából Nagybajuszú barátja levelét. Talált benne címet, és fényképeket is. Ha élve megússza ezt a rettenetet, akkor eljuttatja a felesé­gnek az egész irományt. Elmondja, hogy a férje hol lelte a halálát.

-Most már két bajtársam élete van a zsebemben,- gondol­ta.- Muszáj lesz hazajutnom, hogy békességet kapjanak a hozzá­tartozók.  Legyen egy hely, amire gondolhatnak, ha imát monda­nak férjükért, Apjukért, vagy hozzátartozójukért. Szőtte tovább gondolatait, miközben szorosan magához ölelte a zsebében tartott múltat, annak minden fájdalmával együtt. - Ha én haltam volna meg, nem kellett volna senkinek vigyázni "hagyatékomra", mert nem volt kinek írnom. Az élet iróniája, hogy éppen engem bízott meg ezzel a feladattal. Értelmet adott az életem folytatásának. Nagyon nehezen teltek a nappalok, és éjszaka sem tudtak aludni a katonák. Már a ruhájuk is nagyon szagos volt. Tetvek lepték el őket a szennyes ruhán át. Minden nap beadtak nekik egy kis fekete kenyeret, és valami folyadékot, amiben úszkált egy kis káposzta, vagy hagyma. Nagyritkán találtak benne céklát is. Azt Károly nagyon szerette. Otthon néha készített magának céklasalátát, de az egész más ízű volt. Ez mégis a budapesti kis szobáját idézte fel, amire olyan nagyon vágyott. Nagyon hamar elfogyott az étel, hiába mondogatta magának mindig, hogy sokáig kell rágni, akkor könnyebben elég a gyomornak. Ezekben a levesekben kevés volt a rágnivaló. Így csak nyalogat­ta a csajkáját ameddig talált benne valami ízt. Aztán bánato­san betette a zsákjába, a következő ételosztásig.

A katonák, akik bírták ezt a fárasztó utat, éneklésre biztatták társaikat. Keserves dalok jöttek elő mindannyiuk tor­kából. Nem tudták, mit hoz a jövő számukra. Egyre távolod­tak Magyarországtól. Már azt sem tudták, hol járhatnak. Sokszor egy helyen vesztegelt velük a szerelvény.  Ilyenkor, aki kicsit értett a nyelvükön, tudakolódzott, hogy merre mennek Annyit Károly is megértett belőle, hogy "Szibirszka". Hát ilyen messze van még a háború vége, hogy olyan messzire érdemes elvinni őket? Nem talált kérdésére feleletet.

2.

 

  Egyszercsak hallották : Biri-Biri. Pasli... Ez úgy hangzott, hogy gyorsan le kell szállni. Mikor leszálltak, akkor látták, hogy csak azok nem engedelmeskedtek, akikben már nincs élet.  De nekik menni kellett, nem lehetett elbúcsúzni a régi harcos­társaktól. Talán még a körülöttük lévők sem vették igazán észre, hogy mikor vitte el őket a halál. Az élők, sebesül­ten vagy fáradtan csupán, de mentek a kijelölt úton. Nem is próbálkoztak azzal, hogy kiszökjenek a sorból. A kísérőknél puska volt. Szuronyos. Nem volt értelme szabályszegésnek. Reménykedtek, hogy ha vége lesz a háborúnak, akkor úgyis hazaengedik őket.  Ebben nagyot tévedtek.

A barakkok, ahol elhelyezték őket, fapriccsekkel voltak megtöltve. Mindenkinek jutott most egy hely. Azt nevezték ki lakásuknak. Egyenlő­ség volt mindannyiuknak. A testvériségről maguknak kellett gondoskodni. Ha valamelyikük megbetegedett, testvérként dol­goztak helyette is, hogy ne kapjon külön zárkát. Az ebben a rettenetes hidegben a halált jelentette, mert  ott nem volt kivel megosztani a test melegét. A betegeknek belehelték a takarójukat belülről. Így kevésbé fáztak. Melléfeküdtek, hogy átadjanak egy kis hőt a sajátjukból. Így teltek az éjszakák.

Kora reggel ébresztő után, hóban mosdás, és sorakozó volt. Itt nem kellett naponta létszámolvasást -tartani, úgysem tudott senki sem elszökni innen. Nem is volt erre példa. A végtelen hómezőkön senki sem tudott volna átkelni élelem, és meleg ruha nélkül. Úgyhogy ezzel nem is foglalkozott senki

-Már rebesgették, hogy vége van a háborúnak, de a mi fogságunknak nem lesz egyhamar vége. Lassan meg­szokjuk a hideget is- mondta a Tizedes.

A kevés kis meleg lötty után indultak a munkába. Sorakozókor elmondta a Kommendant, hogy fatelepítés lesz egy ideig. Kivitték a foglyokat bennünket a nagy semmibe, a gyengébbek gyalogsá­gi ásóval, az erősebbek egy kupac facsemetével a vállukon mentek

Na! Durak! Itt erdő lesz hamarosan. Kijelölték a sorokat, ahova a facsemetéket ültetni kellett. Külön-külön területre osztották be az embereket. Egy német sor, egy orosz sor, hogy vigyázzanak a magyarokra is, és mellettük a magyar sor. A föld olyan kemény volt, mint a gyémánt. Az ásó majdnem beletört a fagyos föld­be. Az ásósok ásták a gödröket, sokan vitték a facsemetéket, az utolsó brigád pedig betakarta az elültetett kis fákat. Ahogy múltak az órák, majd a napok, az orosz fogolybrigádnak egyre nagyobb területe volt már beültetve. Ez azt jelentette, hogy több ételt kaptak, mint akik kevesebbet fásítottak. A Tizedes, aki a brigád vezetője is volt, odabattyogott az oroszok vezetőjéhez. Tudta, tud egy kicsit magyarul.

-Hogyan csináljá­tok, hogy sokkal jobb a teljesítményetek, mint a miénk? Mivel éppen előtte kapott egy kis vodkát a jó munkájukért, megosz­totta a gyors munka titkát. Elővett egy kisbaltát a gimnasztikájából és kiokosította a magyar brigadérost:

-Ruszki Tavaris ócseny furfang! Én levág gyökér, Tavaris dug szurony föld,   és bele kraszívaja fácska.  Mama mondja; Szpasziba tovaris. Neki lesz kicsi tűzifa.

Főnök kérdi:  Sto eta?

Mi meg. :  Zima, fácska kaputt. .

Na ettől a magyaroknak csak jókedvük támadt, de nem lettek meggyőzve arról, hogy így kell fásítani a Sztyeppét.

Ahogy beköszöntött a szibériai tavasz, már lehetett az építkezésbe fogni. Kevés volt a barakk, és sok volt a fogoly. A nagy farönköket beleverték a földbe. Keresztbe ugyanúgy farönköket tettek. Aztán odarögzítették a négy oszlophoz, akkor készen voltak a falak. Jöhetett a tető. Középen a legmagasabb volt az oszlop. Az volt a tető kö­zepe. Most már csak a megfelelő vastagságú rönköket kel­lett oda rögzíteni, és kész volt a ház. Ez épp a főnököknek készült. Egyik magyar bajtárs, mikor látta, hogy felvonszolnak a magasba egy hosszú gerendát, odamérik, és ott fent fűrészelik el, odament, és megmutatta, hogy hogyan lehet ezt másképp, egyszerűbben csinálni. A földön kell megmérni, aztán lefűrészelni, és ha kész, felvinni a tetőre.

Kikiáltották Mesternek. Attól kezdve, ő irányította az építkezést.

Máskor meg egyik magyar fogolynak eltörött a talicskája. Hozott egy darab fát, és hozzászögelte a talicska széléhez,- így lehetett újból tolni. Ahogy meg­látta a Parancsnok, rákiáltott:

-Furfang durak! Te mester vagy, nem munkás! Így lett belőle is "építésvezető".

Ezek a kis történetek aztán mindenkihez eljutottak, ezért néha nevetés is hallatszott a barakkokból . Volt egy magyar, aki a levélosztáskor mindig előre megkérdezte van-e levele.

Szerjózsa osztotta a leveleket, aki mindig vidámságot hozott a barakkba. Egyik nap ráunt a türelmetlen érdeklődésre, azt mondta: Da! –és azzal átadott egy káposztalevelet- magyarszki levél neked, durak magyar!

Még elszomorodásra sem volt idő, mert Szerjózsa máris hangos nevetésben tört ki, így mindenki nevetni kezdett. Mindig akadt valami, amin le­hetett nevetni.

De hamarosan a helyzet már nem tartogatott vidámságot, a tífusz tizedelni kezdte a hadifoglyokat. Károly egyik napról a másikra megbetegedett. Hiába próbálta tisztán tartani minden holmiját, a tetvek elterjedtek a ruháján, majd a testén is. Ezek okozták a be­tegségét. Nem adta fel a harcot, pedig most már semmi nem maradt meg benne. Egyre csak fogyott, és fogyott. A munkáját sem tudta már úgy elvégezni, mint azelőtt, hogy megtámadta a betegség. A munkából nem lehetett felmentést kapni. Muszáj volt minden nap kimenni a barakkból, és elvé­gezni a kiszabott feladatot. Ha nem tudta időben elvegezni a munkáját, hát még azt a kevés kis fejadagot is megvonták tőle.

-Az nem lehet, hogy ilyen fiatalon itt haljak meg az orosz fagyos barakkban! Nekem még feladatot adott a sors. Otthon el kell mesélnem bajtársaim halálát a családoknak. Élnem kell!- ezt minden nap elismételte magának, amikor nagyon fájt neki az élet. Azon vette észre magát, hogy a bőre tartja össze már csak a csontját. Semmi hús nem volt rajta. Minden mozdulat fájdalmas volt számára. Se feküdni, se ülni nem tudott.

-Biztos, hogy én állva fogok meghalni!- gúnyolta önnön magát.- Arra sem

merek gondolni, hogy nyugodtan feküdjek egyhelyben. Ahogy társaimat néztem, ők is hasonló helyzetben vannak, mint én. Sokan már megadták magukat a halálnak. De én nem halhatok meg, amíg el nem végzem a rám bízott feladatot! Nekem addig élnem kell!

Váratlanul jött egy körlevél, Aki nagyon beteg, hazamehet. Úgysem veszik hasznát a munkában, és legalább nem fertő­zi tovább a munkára még alkalmasakat. 

Így történt, hogy Ká­rolyt is bevagonérozták, és útnak indult a vonat velük. Most még hosszabbnak érezte az utat, ahogy hazafelé tartottak. A vagonból Záhonynál erőtlenül esett ki. Nem volt, aki elkapja. Nem bánta, csak végre az otthoni földön feküdhetett. Míg egyszer csak odajöttek hozzá is a vöröskeresztesek, és feltették egy hordágyra. Elvitték egy épületbe, azt mondták, hogy karan­tén. Most ott legalább egy ágya volt, takaróval. Előtte megfürdették, és valamilyen porral bekenték a testét. A ruhá­ját sem adták vissza. Még szerencse, hogy szólt a vetkőztetésnél, kérte nehogy vizes legyen a ruhája, mert abban fontos papírok vannak. Miután lefektették az ágyba, hamarosan hoz­ták a féltve őrzött leveleket. Ettől nagyon megnyugodott. Már a ka­rantén sem tűnt olyan borzalmasnak. Itthon van, és mégis be­zárták, de ez már nem aggasztotta, mert megértette, hogy miért történt. A sok magyaros rántott leves, amibe a kenyeret is be­levagdosták, lassan erőt adott Károlynak. Néha jutott egy kicsi a tejporból is a reggelihez. Azt mondták, Amerikából küld­ték segélycsomagban. Lassan már nem volt olyan fájdalmas a fekvés. Nem viszketett a teste sem annyira. Ahogy múlt az idő, már beszéltek neki arról, hogy esetleg hazamehet. Haza? De hova? Neki sohasem volt hova hazamenni, Most erről hallgatott. Majd, ha kiengedik, ráér ezen akkor töprengeni. Kapott pár forintot, és egy használt ruhát. A kabát nagy volt rá, a nadrág pedig rövid.

-Ilyen murisan menjek a megadott címekre? –gondolta. -Bár ha így meglátnak, talán nem fognak annyira elkeseredni, mert megnevettetem őket a "fizimiskámmal".

 

Oldal: Bazsarózsa 1. rész
P. Baranyai Stefánia szobrászművész honlapja - © 2008 - 2024 - pbaranyaistefania.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat